A Világörökség Bizottság 1987-ben a magyarországi várományos helyszínek közül Budapest mellett elsőként a Nógrád megyei palóc falut, Hollókőt vette fel a Világörökségi Listára. A legfontosabb feltételnek, azaz az egyedi és egyetemes jelentőségnek Hollókő azzal tett - és tesz - eleget, hogy a XVII-XVIII. században kialakított falu a hagyományos településforma, a tradicionális építészet és a XX. századi mezőgazdasági forradalmat megelőző falusi élet páratlan példája, melyet sikerült eredeti állapotában megőrizni. Hollókő szelíd és harmonikus szimbiózisban fejlődött a természettel és napjainkra sem vált szabadtéri múzeummá: mindmáig élő, lakott település, melynek hagyományőrző lakói az épületek egy részét jelenleg is rendeltetésszerűen használják.

A falu története a XIII. századig nyúlik vissza, mivel a tatárjárás után épült fel a Szár-hegyen a vár. A sziklára épített erődítményhez egy réges-régi legenda fűződik, mely a helyiek szerint a település nevére is magyarázatot ad. Történt egyszer, hogy bizonyos Kacsics András - a XII. századtól ténylegesen a Kacsics nemzetség tagjai voltak ezen a területen a földesurak - elrabolta a szomszédos földesúr szépséges asszonyát, s épülő várába zárta. Az asszony dajkája azonban, aki "mellékállásban" boszorkány volt, szövetkezett az ördöggel, és rávette ot, hogy fiai változzanak hollóvá, és az asszonyt körülvevő erődítményt kőről kőre lebontva szabadítsák ki őt. A hollófiak így is tettek, ám - becsületükre legyen mondva - nem szórták csak úgy szerteszét a köveket, hanem egy közeli bazaltsziklán új várat raktak belőlük. Ez lett aztán Hollókő vára.

Mivel a korabeli oklevelek jobbára csak a várat említik, a faluról a középkorból pusztán az a tény ismert, hogy már a XIV. század első felében egyházas hely volt. A török hódoltság idején sok más településhez hasonlóan Hollókő is elnéptelenedett: 1715-ben mindössze három adóköteles háztartásról szólnak a vármegyei összeírások. Újratelepítése viszont hamarosan megtörténhetett, hiszen 1720-ban már nemes községként szerepelt a nyilvántartásban (ez azt jelentette, hogy lakói mentesültek az adófizetés kötelezettsége alól). A környék kedvezőtlen termőhelyi adottságai miatt hosszú időre megrekedt a település fejlődése.

A településen többször pusztított tűzvész, mivel a házakat fából építették, alapozás nélkül, és könnyen gyulladó zsúptetővel fedték, a szabad tűzhelyek felett pedig kémény helyett csak füstlyukakon szellőztettek. Az 1909-es nagy tűzvész jelentette a fordulópontot: az immár vályogfalú házakat kőalapra emelték, és szarufás tetőszerkezettel, cserépzsindellyel fedték, megőrizve eredeti formájukat. A mind a századelő hangulatát, mind az ősi palóc népi építészeti stílus emlékeit magán viselő Ófalu 1911-re nyerte el mai arculatát.

Hollókő a régiót jellemző, egyutcás falutípust képvisel, melynek alapstruktúráját a központi útra merőlegesen, keskeny szalagtelkeken elhelyezkedő házak kettős vonala jelenti. A palóc településeken a nagycsaládok szokás szerint egyetlen telekre építkeztek, és a család létszámának növekedésével az utcára néző első ház mögött egyszerűen egy újat emeltek. A falu központjában, a domb tetején kialakított "szigeten" áll a kis fatornyos, zsindellyel fedett templom, melyet 1889-ben közadakozásból építettek. Az épület kivételesen jó állapota és egyszerűségéből fakadó szépsége miatt valóságos kis ékkő.

A ma nem egészen 400 lelket számláló település közepén elhelyezkedő műemlékcsoport összesen 67 védett épületet foglal magába - ezek többnyire földszintes, kontyolt nyeregtetős parasztházak, melyek homlokfalát az utca és az udvar felől is áttört faragással díszített faoszlopos, deszkamellvédes tornácok ("hambitusok") szegélyezik. A hagyományos palóc házak többnyire három helyiségből állnak: a tornácról közvetlenül a pitvarba, azaz a konyhába lépett az érkező, ahonnan az utcafront felé a tisztaszoba nyílt, melyet a ház ura lakott családjával, hátrafelé pedig az éléskamra, melyben a gabonát tárolták, és ez volt az idősek hálóhelye is.

A falu lakói - 70 százalékuk nyugdíjas, az átlagéletkor 50 év felett van - a hollókoi hagyományok túlnyomó részét ma is gyakorolják. Ünnepi alkalmakkor (melyek közül a falu számára legfontosabb a húsvéti ünnepségek sorozata) ismét felöltik kézzel szőtt és hímzett népviseletüket. A tradicionális női öltözék a tarka színű szoknya, mely alatt munkához általában csak kettő, nagyobb ünnepeken viszont akár 20 alsószoknyát is viseltek. A fehér vászon ingváll fölé színes - az ünnepi viselethez gazdagon hímzett - "lajbit" öltöttek, de a palóc lányok és asszonyok legszembetűnőbb ékessége a színes szalagokkal, gyöngybefűzéssel készített főkötő volt.

Hollókő tehát mindmáig a múlt egy eredeti állapotában megőrzött szelete, és ez legértékesebb kulturális kincseink közé emeli. Kicsi és nagy, idős és fiatal számára egyaránt tanulságos, emlékezetes ellátogatni a kis palóc faluba.

(www.vilagorokseg.hu)