Felvették A matyó népművészet – egy hagyományos közösség hímzéskultúrája és a Solymászat mint élő emberi örökség című örökség-elemeket Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottságának 7. ülésén, 2012. december 5-6-án Párizsban.

A matyó hímzés hozzávetőlegesen 200 éves múltra tekint vissza, legkorábbról a magasra felvetett ágyak díszlepedői maradtak fenn. Az országosan is elterjedt fehér, vagdalásos vásznakat a XIX. század utolsó harmadában Mezőkövesden a piros-kék fonallal, az ún. cipés-madaras mintával kivarrt lepedők váltják fel.

A virágtöves, laza szerkezeteket a XIX. század utolsó évtizedeiben erősen naturalisztikus ábrázolási mód váltja fel: egyre többféle motívumot hímeznek ki az asszonyok, köztük a pünkösdi rózsát, amely matyó rózsaként vált a legismertebb és legjellegzetesebb mezőkövesdi motívummá. A csodálatos hímzések azonban nemcsak a varrókat, hanem a minták előrajzolóit, az „íróasszonyokat” is dicséri. Sokan közülük, köztük a talán legismertebb és legsikeresebb Kisjankó Bori (Gáspár Mártonné 1876-1954, született Molnár Borbála) is szűcs családból származtak, ahol hagyományosan a férfiak keze alatt születtek meg a dúsan hímzett bőr ruhadarabok, ködmönök, subák.

Nem véletlen tehát, hogy az új stílusú vászonhímzések szín,- és formavilága a Mezőkövesden igen nagy gazdagságot felmutató szűcshímzések ornamentikájából táplálkozik. Az 1900-as évek elején a különböző rózsáknak, tulipánoknak, bimbóknak már se a piros mindvégig megőrzi dominanciáját, mellette azonban egyre nagyobb szerepet kapnak a zöld,szeri, se száma. Maga a hímzés egyre nagyobb felületeket hódít meg a lakás textiljein éppúgy, mint a viselet darabjain, sokszor nélkülözve a mintaegységek szimmetrikus ismétlődését, a rendelkezésre álló teret szabadon kitöltve. A színek használatában kék, sárga, lila, rózsaszín árnyalatai. A matt pamutfonalat élénk selymek és erőteljes színű gyapjúfonalak váltják fel.

Az 1900-as évek első évtizedeiben éri el csúcsát a mezőkövesdi asszonyok díszítő kedve, ekkor születnek talán a legszebb textilek.

A magyar férfiviseletek legkülönlegesebb darabjai, a jellegzetesen bő ujjú „lobogós ingek” kezdetben visszafogott fehér lyukhímzéssel készülnek. Ezt később széles, tarka hímzés és a jellegzetes mezőkövesdi cipós horgolás váltja fel. A viselet másik impozáns része a fekete alapra dúsan hímzett, réz sújtással („ragyogóval”) és selyemrojttal gazdagon díszített hosszú kötény, a „surc”, melyet a férfiak és a nők, akárcsak a gyerekek egyaránt hordtak. Szinte minden darabnak más a mintája. Hol geometrikus „bossókával”, hol finom és aprólékos szűcsrózsával, hol tenyérnyi surcrózsával hímezték, de mind egy-egy remeke a magyar népművészetnek.

A női viselet formájában igen különbözik az országszerte általánosnak mondható sokszoknyás-ingvállas paraszti viseletektől. A bokáig érő harang alakú szoknya, a felsőtest karcsúságát hangsúlyozó testhezálló „litya” pompás alakot kölcsönöz viselőjének. A már említett kötények nemes alapanyagokból készültek, dúsan díszítettek. A színek, díszítmények s nem utolsósorban a változatos formájú főkötők egyértelműen tükrözték viselője életkorát, családi állapotát, ugyanakkor leplezték a társadalmi különbségeket. A „hadd korogjon, csak ragyogjon” kifejezés nem kívülről jövő parancsként, hanem belső késztetésként szolgálta a matyók alkotókedvét, élni akarását. A pompás hímzések és az ezeket hordozó, a parasztviseletektől eleganciájával jól elkülönülő mezőkövesdi népviselet korán az érdeklődés középpontjába került.

Az 1885-ös Országos Háziipari Kiállítás, az 1896-ban a Millennium tiszteletére felépített néprajzi falu, az 1911-ben az operaházi Izabella-bálon mágnás szereplők által előadott Matyó lakodalmas táncjáték, az 1908-as torinói világkiállítás, hogy csak néhányat említsünk a matyó népművészet sikeres bemutatkozásai közül. Megjelent a hímzés a főúri-polgári szalonokban, híres divattervezők népies stílusú kollekcióin, címlapokon és képeslapokon, s eljutott az Óperenciás tengeren túlra is. Ám ez a népszerűség védtelenné, a gazdasági haszon reménye pedig kiszolgáltatottá tette. A matyó hímzés mégis az ország védjegyévé vált, s bár néhányan fanyalogtak (és fanyalognak ma is) „czifrasága” miatt, elvitathatatlan érdemei vannak a magyar kultúra és népművészet világszerte ismertté és elismertté tételében.

A II. világháború és az azt követő társadalmi-politikai változások megállíthatatlanul vonták maguk után a kivetkőzést, a hímzések saját használatra történő készítésének megszűnését. Egy másik folyamat azonban életre hívta a háziipari szövetkezeteket, köztük a Matyó Népművészeti és Háziipari Szövetkezetet, mely a tárgyalkotó népművészet értékmegőrző és fejlesztő színtere volt évtizedeken át.

Ma Mezőkövesden a Matyó Népművészeti Egyesület tagjai végzik ezt az értékmentő és teremtő tevékenységet. Nekik is köszönhetően még mindig élő a népművészet. Kiváló alkotók élnek és dolgoznak itt, az újonnan készülő népi iparművészeti alkotások, legyen szó hímzésről vagy akár festett ládáról az eredetiség talajára építkezve, mégis valamiféle korszerűséggel átitatva hirdetik ma is a matyó, s reprezentáns szerepénél fogva az egész magyar népművészet egyedülálló szépségét és páratlan gazdagságát.

Az utódok két országos szintű alkotó pályázat megrendezésével inspirálják a szakmabelieket magas színvonalú hímzett textilek készítésére. Három évente kerül kiírásra (legközelebb 2010-ben) a Kisjankó Bori Hímzőpályázat, ezt követő évben pedig a Százrózsás Hímzőpályázat.

Egyesületünk a Borsóka Hímzőkör létrehozásával, működtetésével járul hozzá a gazdag helyi hímző hagyományok életben tartásához. A kör tagjai kiváló eredményeket értek már el országos pályázatokon is.

(www.matyofolk.hu)