BÉLYEGGYÁRTÁS TECHNOLÓGIÁI

Azt, hogy miért olyan egy-egy bélyeg, amilyennek látjuk, annak több fázisa van közülük az egyik az előállítás módja. A különböző nyomási technikák az alábbiak:

Síknyomás, a nyomóformában a nyomó és a nemnyomó elemek egy síkban helyezkednek el, a nyomtatást eltérő kémiai tulajdonságuk teszi lehetővé.

Kőnyomtatás, síknyomtatás egyszerűbb változata kizárólag a kezdeti időszakban használták bélyegek gyártásánál. A Nyomtatásnál festékezett kőre helyezik a bélyegpapírt, erre kéregpapír kerül, majd az egészet dörzsölőék alatt gyorsajtolón áthúzzák. A technika viszonylag egyszerű, hátránya azonban nem csupán a nyomóeszköz súlyossága, hanem  tömeges előállításnál a termék esztétikai szempontból gyengébb megjelenése is. Vonalak egyenetlenek, elmosódottak, a kontúrok homályosak, tompák.

Magasnyomás, olyan sokszorosító eljárás, amelynél a nyomóelemek kiemelkednek a nyomóformából. Nyomtatáskor így csak a nyomóelemek festékeződnek be. Ez a legrégibb nyomtatási eljárás. Az első Magyarországon gyártott bélyegeket is ezzel az eljárással állították elő.

Mélynyomás, a nyomóelemek a nyomóforma síkjánál mélyebben helyezkednek el. A nyomtatás során a nyomathordozó papír a nyomóforma mélyedéseiből emeli ki a festéket. Könnyen megmunkálható vörösrézlemezt használják nyomóeszközül.

Réznyomás, az eredeti bélyegkép metszéssel vagy karcolással, esetleg maratásos technikával kerül a lemezre. Az eredeti metszetet egy közbeiktatott magasképű nyomólemez (apaminta) segítségével soksorosítják, ebből lesz a mélyképű anyalemez, vagyis a tényleges nyomóeszköz. A réznyomást 1871-től napjainkig 77 bélyegkiadás esetében alkalmazták.

Ofszet, az 1960-as évektől napjainkig újra az ofszet vált a bélyegnyomtatás meghatározó technikájává. Modern változatánál már filmet használnak a képátvitelhez, a színre bontásnál annyiféle, ahány színel a bélyeget nyomják, a korszerűbb technika szerint pedig már a kép közvetlenül (film közbeiktatása nélkül) kerül a nyomólemezre.

Vízjel, nem egyéb mint a még nedves papírba a vízjelnyomó henger, az egutteur felületére fémhuzalokból erősített számok, betűk vagy más jelek által a papírba nyomott ábrák.  A vízjel 1874- től az illetékbélyegeken debütált.

Enyvezés, a bélyeg további jellemzője a hátoldali enyvezés. Ezt a filatélia szakszóval gumizásnak is nevezik, merthogy gumiarábikum volt az egyik korai ragasztóanyaga a bélyegeknek. Egykor a gyártás az egyik utolsó fázisában került a kinyomtatott ívre a ragasztó, amely a kezdeti időkben állati csontbók főzött enyv is lehetett. Később áttértek a növényi alapanyagból készítettekre, majd a szintetikus ragasztóanyagok használatára, de mindegyiknek alaptulajdonsága, hogy vízben oldódik, vagyis a hátoldalát megnedvesítve válik ragaszthatóvá a bélyeg.

Fogazás, az alapvető fogazási módok: vonal vagy sorfogazás, keretfogazás, fésűfogazás, íves fogazás, néha kétfajta megoldást kombinálnak egy bélyegíven.

Sorfogazás, a bélyegívet bélyegközönként sorban egyenként fogazták, majd megfordították az ívet 90 fokkal és a másik irányban is elvégezték a műveletet.  

Keretfogazás, a fogazógép tűi egyszerre ütik át az ívet, s így a bélyeg minden oldalán egyidejűleg keletkezik a perforáció.  

Fésűfogazás, a gép tűsorai egy ívszélességnyi sorban helyezkednek el, és rá merőlegesen egy-egy bélyegszélességnyi távolságban a bélyeg hosszának megfelelő tűsorok állnak , hasonlóan a fésű fogaihoz.  

Körfogazás, hazánkban egyetlen alkalommal használták.  

Fogazás sűrűsége, a tűk távolsága és vastagsága határozza meg együttesen. A sűrűséget egyezményes jelzőszámmal mérik: az számolják meg, hogy 2 centiméteres szakaszon hány fog látszik a bélyeg szélén Fél, illetve negyed fogakat számon tartanak.

/forrás: Nikodém Gabriella, Szabó Jenő: A Magyar Bélyeg története, 2010./